Az év vége számomra mindig a “nem tudatos gyomorösszeszorulás” volt sok-sok éven át. Nem a “kinek mit fogok venni”- idegállapota, nem a visszanézésből fakadó hiányérzet.

Sokáig voltam úgy, hogy biológiai felnőttkorom óta a családi ünnep teljesen mást jelent: valami olyan, mintha, de nem- állapot, mert harmincegy éve a család fogalma elvesztette azt a jelentést, amit hordott addig nekem és azoknak, akik maradtak.

Hosszasan cipeltem ki nem mondott, fel nem hozott haragot, elveszettséget, szomorúságot. Aztán tavaly picit kiléptem ebből a térből, egy másik ország felé. Nemsokára nagypapám is kilépett, egy másik dimenzióba. Mintha picit feladta volna, hogy a tőlem született dédunoka képe egyre távolodik tőle, sokkal többre, mint az a kétezerkétszáz kilométer, amennyivel én arrébb mentem.

Ezt az analógiát most raktam össze, de korántsem a rám évekig rámszakadó önhibáztatás miatt, csak egy lelki megállapítás volt, elvégre nem mondhattam neki, hogy: “Papi, bírd ki még egy-két évig rajta vagyok, hogy ezeket a hiányból született viselkedéseimet feloldva kapcsolódjak végre úgy, ahogy vágyom.”

És most itt vagyok, és visszanézek az első olyan évre, amiben ő már nincs, és ebben az évben lépek rá arra az útra- egyszerre csodálatos, hiányaim miatt másnak és magamnak mégis lélekfájást okozó kapcsolódás után-, aminek egy bizonyos pontján az, akit és amit választok, egy pillanatra sem rezdül meg bennem.

Mert ezért volt más a Karácsony, mert sok évbe telt, míg eljutottam addig, hogy magamat gyógyítva kell hazaérkezzek év végén, hogy aki még itt van, megölelhessem, meghallgathassuk egymást.

Szép, belső ünnepet mindenkinek, aki tartja.