Idén elkezdtem meditálni. És az, hogy a héten négy-öt alkalommal sikerül- tudom, hogy ez napi tevékenység, és rajta is vagyok, hogy így legyen-, nekem már sokat jelent. És ahogy ráfordultam a februárra, valószínűleg az ezirányú “átprogramozódásom” elkezdett működni. Négy koncert, köztük életem eddigi legnagyobb szakmai kihívásával, a kedvenc városomban, Pécsett, klip-, és filmforgatás, jó kis szinkronmelók, szóval teszem a kis új lego-kockáimat egymásra. Ez leírva egy folyamatos épülést sugall, de ez minden, csak nem az. Vannak borzasztó napok és helyzetek, amikből nehéz kitámolyognom. Azonban segít valami, amit egyre nagyobb mértékeben engedek működni az életemben. A megérzés.

És persze előfordul, hogy a “majd azt én tudom” -hozzáállás még felül próbálja írni ezt az újon építőerőt a mindennapjaimban, a testem, a lelkem előbb-utóbb kapcsol, és kivisz a “boxba, kereket cserélni”.

Lehet haragudni magamra, majd sajnálni magamat, mást, bocsánatot kérni azért, ami nem úgy lett, ahogy szerettem volna vagy ígértem.

A lényeg most az, hogy még a pillanatnyilag ROSSZ dolgokért, érzésekért és állapotokért is tudok hálát érezni, megköszönni ezeket, és ahogy írom a naplómat, ráeszmélni összefüggésekre.

És egyre inkább előbb, mintsem valami rossz és elkerülhető érzést vagy állapotot előidézve másban vagy saját magamban.